Kutyám emlékére

Ez egy szomorú bejegyzés lesz. Itt is szeretnék emléket állítani drága kutyámnak, akit pár napja veszítettem el. Óriási veszteséget érzek, és nagyon fáj a szívem, hogy többé már nem ölelhetem őt. Könnybe lábad a szemem, ha rá gondolok. Az eszem is alig érti meg, hogy már nem lehet velem, de a szívem egyáltalán nem tudja elfogadni, hogy már a kutyamennyországban van.

Bár nem csak az én kutyám volt, de a legnagyobb szeretetet adtam neki, ami tőlem telt. Remélem, ezt ő is érezte. Emlékét örökké megőrzöm, nemcsak képeken, hanem a szívemben, lelkemben is. Nincs is a kutyáknál odaadóbb, hűségesebb társ. Ők feltétel nélkül szeretnek. Ezt nem tudják sajnos az emberek...

Milike

Ő volt az én kis hegyi patakom, angyalbögyörőm, Milkám, drágaságom, a világ legszebb pincsije, még ha nem is pincsi. Kis picike kesztyű volt, amikor elhoztuk és beköltözött Mamáékhoz. Még a lépcsőn is alig tudott felmászni. Aztán szépen cseperedett a sok szeretettől és finom falattól, amit kapott. Mindig ott volt a lábunk nyomában. Vagy épp előttünk szaladt, vagy utánunk, de olyan is volt, hogy egy picit a lábacskájára léptünk, mert annyira ott akart lenni, ahol mi. Többnyire az udvaron belül töltötte az idejét. Kivéve, amikor kiszökött az utcára. De nagyon gyorsan beinvitáltuk mindig a biztonságos területre. :) Volt neki sípolós gumicsirkéje, de az igazi tyúkokat is ugatta és a macskákat is kergette. Az egereknek sem volt menekvése, mert jó kis orrával kiszagolta őket, és hangos ugatással adta papa tudtára, hogy egér van, le kell ütni. Papa pedig ment a bottal és lecsapta az egereket.

Mindenhol ott volt Milike, mindenben segített nekünk. Ott volt a kopasztásnál, ott volt a locsolásnál. Mindig követett valakit. Ha épp ülve csináltunk valamit, akkor odakuporodott a szék alá és elszunnyadt. Tudta, hogy szeretetben és biztonságban van. Csak a szaladgáló macskák, vagy a szomszédban ugató kutyák zavarták meg kis nyugalmát. :)

Ő egy igazi kis városi, udvaron nevelkedett kutya volt. De ügyeltünk azért az ápolására is. Levágtuk a koloncát és egy fehér lavorban nyáron többször megfürdettük. Felfrissült mindig és utána meg is hempergett a porban. :)

Sajnos, pincsikre jellemző módon elég sokszor elővette epilepsziás-féle roham. De mindig talpra állt. Egy-egy rosszullétnél mindig nagyon megijedtem, féltettem a kis drágámat. Kértem a jó Istent, hogy gyógyítsa őt meg és nagyon sokáig maradjon velünk a mi kiskutyánk. A jó Isten meghallgatta az imámat. Bár a rohamok nem múltak el véglegesen, de a mi drága Milikénk több mint 13 évig velünk volt. Sajnos az utóbbi hónapokban rohamosan romlott az állapota. Elöregedett a kis szervezete. Órákon át aludt, alig tudott menni, enni, inni, már nem ismert meg egyikőnket se. Több tanakodás után családilag úgy döntöttünk, hogy kérjük az állatorvos segítségét, hogy ne szenvedjen tovább a hűséges ebünk. Nagyon sajnálom, hogy így kellett tennünk, de nem kívánhattuk, hogy tovább éljen így. Hisz' ez már nem volt élet számára, és nekünk se volt jó így látni őt. 

Elbúcsúztam tőle az elmúlt szombaton, amikor otthon voltam. Elmondtam neki, hogy mindig nagyon szeretni fogom és örökké emlékezni fogok rá. Megsimogattam, sírtam és még egy utolsó fényképet csináltam róla.

Az állatorvos hétfőn segített neki elutazni, örök álomra térni. Papa pedig eltemette a család kedvencét. Ha haza megyek, virágot viszek a sírjára és mindig a legnagyobb szeretettel emlékezek rá!

Nyári kép, öregecske ősz kutyámról. <3

"A legfőbb oka annak, hogy a kutyák ilyen rövid ideig élnek, az emberi faj iránti könyörületességben gyökerezik. Hisz mennyit szenvedünk egy kutya elvesztése iránt érzett fájdalmunkban tíz vagy tizenkét évnyi ismeretség után... Képzeljük el, mit éreznénk, ha kétszer ennyi idő után vesztenénk el őket."