Miért várunk mindig? - Elmélkedéseim

Szeretnék a blognak egy újabb profilt adni. Nem tudom, hogy részemről mennyire lesz hosszú távú, illetve mennyire fog érdekelni Titeket. Sokszor azt érzem, hogy írnom kell. Eddig többnyire füzetbe, naplóba írtam. De most szeretnék Veletek is megosztani néhány gondolatomat, ami engem foglalkoztat. Kíváncsi lennék arra is, hogy Ti mit szóltok hozzá?

A napokban nagyon sokat kattogok azon, hogy miért is várunk mindig valamire, valakire? Miért mondjuk azt, hogy jaj de várom már, hogy ez legyen vagy az legyen? Miért is várunk egy barátra, egy párra, hogy majd, ha lesz, akkor velük megtesszük?

Olyan rövid az élet. Soknak tűnik, ha arra gondolok, hogy a dédi mamáim bőven 90 fölött aludtak el örökre. És rövidnek tűnik, ha arra gondolok, hogy egyik nap eltelik a másik után és mégis mind olyan sivár, olyan szürke, olyan bánatos. Illetve annak tűnik. Eltelik anélkül, hogy észrevennénk az apró dolgokat, amik csodálatosak, amikért hálásak lehetünk. És eltelik anélkül, hogy megtennénk valamit, amire vágyunk.

Történnek apró dolgok minden nap, aminek örülhetünk. És van nagyon sok olyan, amit természetesnek veszünk. Ha elromlik, akkor figyelünk fel rá, hogy milyen fontos is, mennyire is jó, ha megfelelően működik. 

Nem vagyok hívő, de hiszek egy felsőbb rendű hatalomban. Nevezhetjük Istennek, angyaloknak, tündéreknek, Univerzumnak. Bárminek, ami tetszik. Nem szoktam minden nap imádkozni. Sajnálattal vallom be, hogy az imáim nagyrészt kérések, de inkább könyörgések. De a napokban elkezdtem, hogy minden este lefekvéskor elmondom azt a két szót, hogy köszönöm és hála. Sajnos fáradt vagyok ahhoz, hogy részletezzem, hogy miért mondok köszönetet, illetve miért vagyok hálás. De úgy gondolom, ez is egy fajta ima, ezzel a 2 pozitív szóval is kifejezünk valamit. 

Azonban próbálom észre venni az apró örömöket is az életben és figyelmeztetni magamat, hogy ezért hálás lehetek, ennek örülhetek. Csak nem készítek minden este listát erről. De remélem, hogy idővel még több mindent veszek észre és az agyamat, szívemet, lelkemet csakis a pozitív erők hatják át és nem lesz egyik részem se fáradt, hogy felsoroljon mindent és köszönetet mondjon érte. Ha már észre tudjuk venni, legalább egy pillanatra is a jó dolgokat, szerintem az is jó dolog.

Kissé eltértem attól, amiből kiindultam. Csapongó vagyok. Most ez tükröz engem, de szeretném Veletek mégis megosztani ezeket a gondolatokat. Hátha elér olyanhoz, akinek segítség lehet, vagy épp hátha olyanhoz ér el, aki nekem tud segíteni.

Gyakran élünk a múltban. Sajnálunk valamit, hogy elmúlt, vagy hogy nem tettük meg, vagy épp azt sajnáljuk, hogy megtörtént, pedig bár ne úgy lett volna. Gyakran élünk a jövőben is. Én pont közéjük tartozom. Állandóan várok valamit, hogy ez legyen, vagy az legyen, bárcsak xy-al találkoznék, bárcsak velem lenne a nagy Ő, mert akkor boldog lennék. Aztán eltelik egyik nap és a másik, és eszembe jut, hogy milyen jó is volt az. Nem csak a várt, nagy események okoztak örömet, hanem apróságok is, amit akkor, az akkori mostban nem is vettem észre. Ilyenkor jön be az, hogy mennyire sajnálom, hogy már elmúlt és nem is éltem meg igazán, amikor éppen történt. De azért általában várok valamit, valakit. Várakozással telnek el a napok. Ahelyett, hogy nem várnék, hanem cselekednék. Illetve megélném az adott pillanatot.

Azt hiszem, ez már jó dolog, hogy felismertem ezt, hogy nem tudom megélni az adott pillanatot. Tudatosan kell elkezdeni, hogy a mostban élünk, hogy figyelünk arra, ami épp történik. Ettől függetlenül átértékelhetjük a múltat és várakozással lehetünk a jövő elé. De ne felejtsük el, hogy minden egyes pillanat egyszer történik meg. Egyetlen percet sem lehet visszahozni. Így próbáljunk jelen lenni a történésekben. Testben és lélekben egyaránt. Ezáltal talán könnyebb felismerni a jót és azt is, hogy min lehet változtatni. A jó dolgokért, jó emberekért pedig legyünk hálásak, legyen szeretettel teli a szívünk. Ami rossz, ami nem szolgál minket, azt pedig hagyjuk magunk mögött. Ha nem tudjuk teljesen magunk mögött hagyni, akkor pedig gondolkodjunk azon, hogyan lehet pozitív irányba fordítani.

Kedves Olvasók! Ti melyik időben éltek? Olyan gyorsan elmúlik egy nap, egy hét, egy hónap, egy év. Annyi minden történhetne a jelenben is, és mi mégis egy másik idősíkon időzünk. Szerintetek hogy lehet a mostban élni? Szerintetek milyen ember az, aki a jelenben él? Nem a carpe diem - élj a mának - effektusról beszélek. Nem azt szeretném, hogy mindegy mi fog történni. Csak szeretném tudni, hogyan lehetnék teljesen úgy a jelenben, hogy ne azon sajnálkozzak, hogy valami elmúlt, és ne azt várjam, hogy valami legyen, hanem éljem át az adott pillanatot.