Csak annak segíthetsz, aki engedi. Illetve, akinek már nincs más választása, mint elfogadni a segítséged!
Egy megtörtént esetet szeretnék most elmesélni. Nem mondom, hogy minden bosszantó dolog mellett elmegyek szó nélkül, de általában nem írok róla, hanem megmarad a mikro környezetemben.
Ne tévesszen meg senkit! A bejegyzés címét nem magamtól idéztem. Szerencsére nem az én számból hangzott el. Pláne, hogy én csak akkor közlekedek autóval, ha más visz. Egyébként gond nélkül választom a tömegközlekedést, vagy gyalogosan jutok el a célomig. A Halott pénz után szabadon, egy kicsit átszövegeztem a hallottakat...
Azért nem tudok elmenni szó nélkül a történtek mellett, mert ismét megkérdőjeleződik bennem: Van értelme segítő kezet nyújtani a másiknak? Van értelme sokszor kitenni a lelkünket, amikor nem azt kapjuk vissza, amit adunk? Nemhogy viszonzást nem kapunk, de még egy köszönöm se hagyja el a másik száját.
Aztán megmagyarázom magamnak, hogy szolgalelkű, alázatos vagyok, aki úgysem fog megváltozni. És már nem is akarok. Figyelek másokra, segítek ott, ahol tudok. És már megtanultam, - csak sokszor mégis elfelejtem - hogy a jó tetteinket olyan fogja viszonozni, akitől nem is várnánk. Nem azért, mert rossz ember, és nem hisszük el róla, hogy segíthet is, hanem mert mi még nem segítettünk rajta. De ő mégis segít nekünk. Vagy csak szól egy jó szót, amitől máris jobban érezzük magunkat.
Fenti tulajdonságaim szerintem alapból kódolva vannak bennem, de sokat tanultam Anyától is, aki szintén olyan, hogy ott terem, ahol úgy érzi, segíthet. Aztán ő is csalódik, mert a másik nem értékeli. Sőt, ahogy tegnap megtörtént, még fellengzősen vissza is utasítja.
A magyar állami egészségügyet most hadd ne jellemezzem. De tegnap, illetve ma az esténket/éjszakánkat a kórház sürgősségi betegellátó osztályán töltöttük. A hosszas vizsgálati eredményekre való várakozás következtében egyre fáradtabbak, és türelmetlenebbek voltunk. Aggódásunk csak akkor hagyott alább, amikor mamámat haza engedték. Még emellett is jutott Anya figyelméből és segítőkészségéből másnak...
Észrevette, hogy egy várakozó hölgy a fiatal lányával szintén ugyanabból a városból való, ahova majd mamámat kellett haza vinni. Már órák óta várakoztak. A hölgy volt rosszul, legalábbis vizsgálaton ő volt. Amikor kijött a vizsgálóból, Anyában menten megszólalt Teréz anya és kb. gondolkodás nélkül oda ment a nőhöz és lányához:
- Sziasztok! Ugye Ti is B. városba mentek? Szívesen haza viszünk Titeket.
- Autóval jöttünk, anélkül el se indulunk sehova - flegmán a nő.
Anyára szinte rá se néztek. Ő pedig elsomfordált, hogy ezért segítsen ő másnak?
Én elhiszem, hogy több órás várakozás után mindenki fáradt és nyilván végig aggódta az estét, hogy vajon mit mond az orvos. Mi is fáradtak voltunk, de szívesen segítettünk volna. Jöhettek volna épp mentővel vagy betegszállítóval is. Amikor valaki beteg és sürgősségi osztályon van, akkor nem az az egyértelmű, hogy autóval jön be. Még, ha a lánya vele van, akkor se. Kedvesen is lehetett volna válaszolni. Hisz nem bántani akarta őket Anya...
Sajnos, a lánynak a nézéséből már látszott, hogy nem egy szinten vagyunk. Bár ő gondolta magát feljebb valónak, de a mi lelkünkben bizton állítom, hogy több van. Nem volt időm, hogy szóljak Anyának, hogy ők nem fogják elfogadni a segítséget... De semmi gond. Mindenki megoldja a saját baját, ahogy tudja, ha nem kér a másik segítségéből.
Kedves Olvasók!
Nektek viszont szeretném javasolni, hogy merjetek segítő kezet nyújtani és merjetek kérni is, elfogadni is! Ettől nem leszünk rosszabbak. Az adok-kapok körforgásának meg kell lenni. Úgy segítsetek, hogy nem vártok cserébe semmit! Pusztán azért segítsetek, mert az jó a lelketeknek! Meglátjátok, megérkezik majd a viszonzás, amikor Nektek is szükségetek lesz rá! A szívetek legyen hálával telt, mert tudtok segíteni és tudtok elfogadni is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése